Veres Miklós festészete

 

            Veres Miklós 1937-ben született. A Képzőművészeti Főiskolán 1962-ben szerzett diplomát; mesterei Szőnyi István, Fónyi Géza, Pap Gyula és Kapos Nándor voltak.

            Nyilván személyes, gondolkodásbeli adottsága is a természetelvű, realisztikus festői fölfogás felé vonzotta, így természetesen tudta pályakezdő korában fölhasználni a Szőnyi Istvántól és Fónyi Gézától tanultakat; nem csak a konkrét, mesterségbeli szinten, hanem a tárgy és a téma megkeresésénél, megtalálásánál is. Szőnyi Istvántól nem csak a Nagybányáról sugárzó plein air festőiséget, hanem a táj szeretetét, is megtanulta. Ennek alapján már maga fedezte fel magának az Alföldet és az alföldi festészetet. A Hódmezővásárhelyi Mártély tanyavilága és Tisza menti árterei a vásárhelyi festőktől megszokott természetességgel jelenik meg képein. De Veres Miklós nem lett tanyafestő. A „tanyafestő” amúgy nem is pusztán stílusjegyet jelent a művészeti szaknyelvben, hanem olyan festőt, aki következetesen egy bizonyos kompozíciós fogást alkalmaz. Ezt a kompozíciós fogást a XIX. század közepétől megtaláljuk már a szolnoki osztrák festőknél, sőt előttük az angol orvosból erdélyi birtokossá lett John Paget „Hungary and Transylvania” című, Londonban 1839-ben megjelent könyvének illusztrációi között is: a nagy Puszta vízszintes horizontjának közepén, a távolban egy ház, vagy kis épületcsoport, néhány fa között. Később Hódmezővásárhelyen Tornyai János festett ilyen képeket nagy számban, majd Endre Béla és Rudnay Gyula, a későbbi és mai vásárhelyiek közül Kohán György, Kurucz D. István, Kajári Gyula, Fejér Csaba, és az ifjabbak között is sokan. A motívumot egyébként nincs miért névhez kötni, az Alföldön ugyanolyan gyakran rátalál bárki, mint a nótában lévő „kerek erdő”-re, hiszen a síkság vonalnyi horizontján minden kiemelkedés, megszakítás föltűnő.

            Veres Miklós a Duna partján, a budai hegyekben egészen másképp választ motívumot, mint az Alföldön. A vízpart páráját, a tükröződés fényjátékait első mestere, Szőnyi festői érzékenységére emlékeztető attraktívitással oldja meg. A napsütötte táj meg őszinte örömmel, az impresszionista festők színgazdagságával, a pillanatot megragadó erővel jelenik meg Veres Miklós képein. A színgazdagság azonban egyáltalán nem jelent túlzott gazdagságot vagy tarkaságot. Az élénk ragyogás gondosan választott színösszetétel következménye. A bátor színválasztás jellemzi másik mesterét, Fónyi Gézát is; a biztos festékhasználatba pedig Kapos Nándor, a Főikola anyagtan professzora vezette be az erre fogékony tanítványokat.

             Pap Gyula osztályán bizonyos avangard jellegű felfogás is érvényesült. Veres Miklós ebből főleg festékkezelési és kompozíciós fogásokat tanult el, amelyek gazdagítják realista festésmódját

            Különösen figyelemreméltóak Veres Miklós emberalakjai. E portrék és életképek személyes érzelmeket, az ábrázoltakkal való emberi kapcsolatot érzékeltetnek. Csendéletei sem pusztán festői tanulmányok, hanem művész és a látvány személyes és alkotó kapcsolatát tükrözik.

            Külön szólni kell vízfestményeiről. Kevés olyan művész van, aki egyforma készséggel és invencióval kezeli a testes, erőteljes olajfestéket és a könnyed, szinte légies akvarellt. Veres Miklós vízfestményei a helyszíni élmény elsődlegességét sugározzák, ugyanakkor érezzük benne a nyugodt komponálást, a gondos témaválasztást. Éppen olyan alkotó módon tervezi meg, alakítja ki a papírra, nedves alakítással, gyors munkával elkészített vízfestményeit, mint a „munkaigényesebb” olajfestményeket.

            Veres Miklós jól fölkészült, invenciózus festőművész, aki a hagyományosnak mondott realisztikus fölfogásban is képes újat, maradandót, korszerűt előadni nézőinek.

 

                        Pogány Gábor

 

VISSZA