Azt hittük, az Antall-kormány megalakulásakor
eljött végre a mi időnk is. Megalapozott várakozásunkat táplálta
miniszterelnökünk szűzbeszédének legfontosabb megállapítása: "egyetlen
erőforrásunk maradt, az alkotóerő".
(Írta
Vedres András 1993-ban, aktualizálva az idézett törvények linkjeivel)
A műszaki alkotások létrehozóiban, a feltalálókban szunnyad ez. Felszítása bonyolult, összetett folyamat, kölcsönhatásban van az iparfejlesztéssel.
Még 1990-ben javasoltuk a kormánynak, részesítse adókedvezményben a találmányok megvalósítóit. Érvelésünket évszázados törvényeinkkel támasztottuk alá, Botos Katalin akkori államtitkártól kaptuk az elutasítást: a szabályzás ezen a téren megfelelő, nincs szűkség újabb kedvezményre. Ezután évről-évre hiába érveltünk, jósoltunk, a feltalálást érintő összes támogatást eltörölték.
A kialakult helyzetet érezzük, ismerjük: az ipari, a mezőgazdasági termelés egyre csökken, a feltalálás megszűnőben. A szocialista gazdálkodás alatt létrehozott ipar és mezőgazdaság működtetése és átalakítása helyett annak hozzá nem értő vezetése, szétzilálása és elkótyavetyélése történt.
Külföldi adósságunk jelentősen növekedett, államunk befelé is óriási mértékben eladósodott. A gazdaság gyakorta egy cégen belül is - két részre szakadt, egy hivatalosra és egy nem adózó illegálisra. Ez utóbbi rövidtávon nagy haszonra játszik, ezért törvényteIen, etikátlan eszközökhöz nyúl. Magától értetődik, ez nem a feltalálók közege. Itt számlát nem adnak. Habozás nélkül lopják az ötletet, kijátszanak, bitorolnak. A szabadalom és védjegy jog ebben a körben nem érvényesül.
A külföldi termelő tőke jelentéktelen mértékben ruházott be nálunk, de a kalandorok ellepték hazánkat. Jobbára import portékával - gyakran silány minőségűvel kereskednek.
Gazdasági helyzetünk jóra fordítására ma is ugyanazt ajánljuk, mint 1990-ben, az évszázados módszerünket, amely a reformkor után elindította az iparunk fejlődését. Amely technikában a Ganz-Kandó aranykorszakot eredményezte, és amely a nagy világválságból is hamar kivezette a országot.
A magyar állam iparfejlesztő tevékenysége 1881-ben jutott először kifejezésre a híres XLIV. Törvényeinkben (http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=6001). Idézem itt ennek a tizenöt mondatos remeknek első paragrafusát:
"Állami kedvezményben részesítettnek:
A technika jelen fejlődése szerint berendezett azon gyárak a melyek
Magyarországon eddig elő nem állított czikkeket készítenek."
Ez a mondat több mint egy évszázadon keresztül változatlanul érvényben volt.
Házadómentességen kívül a következő állami kedvezményeket adták: felmentés a keresetadó alól, a gyári üzem urán járó egyenes állami, valamint községi pótadók és iparkamarai illetékek alól 15 évre, felmentés a gépek, ingatlanok megszerzéséért járó kincstári illetékek, vámdíjak alól. A beruházáshoz szükséges dolgokat az állami vasutakon önköltségesen szállíthatták.
Az állami kedvezményben részesítetteknek kötelezettségeik voltak. Alkalmazottaik legalább 75 %-ának magyar honosságúnak kellett lenni. Az ilyen gyárak kötelesek voltak az összes építési és berendezési tárgyaikat, valamint üzemükhöz szükséges anyagokat, félgyártmányokat, amennyiben ezek a magyar korona országaiban megfelelően készültek, a hazai ipar révén beszerezni.
Az olvasóra bízom annak eldöntését, helyes volt-e a fentieket kikötni. A törvény második megfogalmazásakor (1907. évi III. törvénycikk http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=6942) megállapították, hogy 1881-től a kedvezmények biztosításának első 15 évében 838 új gyár létesült. Ezek közül csupán 6,5 % ment tönkre. Ez az arány kedvező volt.
.Az új törvénybe szociális elemeket is beépítettek:
"A kormány által adható adómentességben részesíthetők a vállalat által épített közegészségügynek megfelelő munkáslakások is."
A két világháború között fogalmazták át ismét honatyáink a törvényt (1931. XXI. törvénycikk http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7880). Ez a 130 mondatos szöveg változatlanul tartalmazza mindazt, amit 1881-től alkalmaztunk.
Újdonság, hogy a kedvezmények odaítélését kiterjesztik olyan iparvállalatokra, amelyek bővítés útján bocsátanak ki új termékeket. Érdekesség, hogy ez esetben nem kellett az új üzemrésznek önálló könyvelést vezetni, hanem a pénzügyminiszter megállapította azt a százalékos viszonyszámot, amelynek arányában részesült a vállalat a kedvezményekben.
A kereskedelmi miniszter új termékek létrehozására segélyeket, kölcsönöket is odaítélt az Ipari és Kereskedelmi Alaptól.
Az Országos Ipartanács, amely 1907-től létezett, széles jogkört kapott és kibővült. Megszervezték a városokban és községekben az Iparfejlesztési Bizottságokat. Figyelemreméltó, ahogy az iparosok, a lakosság és az ország érdekeinek képviseletét megoldották.
Például egy nagyközségben 12 tagból-állt a bizottság, amelynek 4 tagját a kereskedelemügyi miniszter nevezte ki, négyet a helyi képviselőtestület és négyet a helyi iparkamara választott. A bizottság összetétele biztosítéka volt annak, hogy a fogyasztó és termelő érdekek, a különböző foglalkozási ágak képviselői sok oldalról közelítsék meg az iparfejlesztés helyi kérdéseit. Ezek a szervek gyakorlati tanácsokkal szolgáltak a kormányzat részére.
Az Antall-kormány ideje lassan kitelik. Nem vette figyelembe javaslatunkat. Az iparfejlesztés tekintetében haladt a Kádár rezsim utolsó időszakában kijelölt úton.
Megalakulásunkkor - Németh Miklós országlásának utolsó hónapjaiban az előző országgyűlés adómódosításra készült. Meghívtak egy bizottsági ülésre. Amikor ott érveltem kedvezményeink eltörlése ellen, megjósoltam a találmányi kedv súlyos romlását, az akkori pénzügyminiszter, Békesi László, válaszában kioktatott:
„A piacgazdaságban nincs szükség kedvezni a feltalálóknak, az új termékek megvalósítóinak. Egyáltalán a kedvezményeket meg kell szüntetni.”
A válaszom akkor is, most is csak az: lehet, de nem érdemes!
Iparfejlesztésünk évszázada szolgáltatja a jó és a rossz példát. Azon kell lennünk, hogy a kormányaink a jót kövessék.